Buzetzky Győző köszöntése

A máig aktív, a hazai természetvédelemben jól ismert és elismert szakember kalandos életútjának rövid bemutatásával ez úton is nagy tisztelettel és szeretettel köszöntjük!

Buzetzky Győző 1942-ben Szabadkán született, a család 1944-ben jött át Bácsbokodra, Édesapja fogász volt és örök cserkész, megtanította őt a természet szeretetére. Kirándultak, sátoroztak, tábortűz mellett ültek, ismerték a világ természetét és a természet kicsi mozgatórugóit. Példaképei már gyerekfejjel olyan emberek voltak, akik a jég hátán is megélnek. Akik együttműködnek a természettel. Tudnak főzni, hajózni, tudnak bánni az állatokkal és a puskával. 

Fiatal korából May Károly könyveire emlékszik, aztán arra, hogy a gyerekközösségükben miképpen keltek életre a vadnyugati történetek. Miképpen lett életük legfontosabb része a vadnyugati jelmez, a cowboykalap, a vadnyugati fogadónak berendezett falusi padlás, a szánkók elé fogott kutyasereg, a nádasokba épített kunyhók, a hadijáték. 

1956-ban Bajára került gimnáziumba, ahol fellángolt a lelkesedése az evezés iránt. Barátaival szinte a Dunán éltek. Az evezősházban laktak, a padláson aludtak. Nappal edzettek, éjszaka kalózokká, kenukban evező indiánokká átlényegülve igyekeztek a vízre. Élték a világukat, mellesleg korosztályukban kormányos négyesben és nyolcasban csaknem valamennyi országos versenyt megnyerték.  

Később a Bajai Vízügyi Főiskolára járt, de mielőtt még vízépítő mérnök lett, a főiskolát átmenetileg odahagyva 1966-ban jelentkezett a Mahart állományába tengerésznek. Öt évig járta a tengereket. Az arab világ kikötőit, a keleti forgatagokat, Alexandriát, Bejrútot és egyéb izgalmas helyeket. 

Öt év elteltével hazatért, és befejezte a főiskolát. A természetvédelemről írt diplomamunkája miatt az éppen születő Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság első munkatársa lett, ahol 10 évet töltött vízügyi felügyelőként. Kollégáival madárvártát építettek, madárgyűrűző táborokat szerveztek, tudományos munkát végeztek, röviden: felfedezték és másokkal is megismertették a Kiskunság értékeit.

(epa.hu – archív, Aggtelek, 1985)

1985-ben a szerveződő Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság igazgatójává nevezték ki. Hat évig töltötte be ezt a tisztséget. 

A korai időkre így emlékszik vissza:

„Az Aggteleki Nemzeti Park születésének indoka – a viszonylag érintetlen természeti értékeken túl – elsősorban a Baradla–Domica-barlangrendszer volt. A barlang kiterjedt idegenforgalmát figyelembe véve, az akkori Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal úgy döntött, hogy a magyar nemzeti parkok történetében először itt kellene létrehozni egy jelentős idegenforgalmi bevétellel rendelkező, ún. önfenntartó nemzeti parkot.”

(A barlangi idegenforgalom ekkor közel 250 ezer látogatót számlált.)

„A fenti elképzelésekkel szemben katasztrofális feltételekkel találkoztunk az alakulás pillanatában. A lenyűgöző természeti állapot mellett egy totálisan amortizálódott és lerobbant barlangi infrastruktúrával, és egy idejétmúlt kemping turisztikai szolgáltatásaival szembesültünk Aggteleken. Jósvafőn pedig egy romos, építészeti szempontból félbehagyott barlangbejárati épület és idegen tulajdonban lévő egyéb épületek fogadtak bennünket. 

A jósvafői barlangbejárathoz kapcsolódó épületegyüttes – a Tengerszem Szálló, a mai Kessler Emlékház és az Igazgatóság jelenlegi épülete – a Bükki Vendéglátó Ipari Vállalat tulajdonaként, hosszú huzavonával, bonyolult megyei egyeztetésekkel került a birtokunkba. A Tengerszem Szálló például, emlékeim szerint 12 millió forint vételárért. Így tudtuk berendezni a nemzeti park első központját és sikerült beüzemelnünk a szállodát és éttermet. Ehhez hasonló vendéglátóipari tevékenységet addig magyar nemzeti park nem végzett, a tanulópénzt így természetesen nekünk is meg kellett fizetni.”

„Igen sok fejtörést okozott, és sok vitát eredményezett a Baradla végletekig leromlott, elavult műszaki berendezéseinek sorsa. Végül arra a megállapításra jutottunk, hogy nincs más megoldás, mint egy teljesen új rendszer megtervezése és megépítése. A munkálatok a nyolcvanas évek végén kezdődtek, és az első ütemet 1991-re tudtuk befejezni. Új bejáratot kellett nyitnunk, így nyílt meg újból a Denevér-ág, a víz- és energiaellátás közös kábelcsatornába került, megújultak a járdák, lépcsők, korlátok és megújulta Hangversenyterem is. A háromszázmillió forintos beruházás ekkor a legnagyobb volumenű barlangi építkezésnek számított.”

„A barlang vízgyűjtőjének védelme érdekében szintén lépni kellett. Tudniillik, ősidőktől fogva Aggtelek község szennyvizeit és szennyezett csapadék-vizeit a környező víznyelők, közülük is leginkább a Bába-lyuk fogadta. A felszín alatti patakok, a Styx és az Acheron vízrendszere sokszor annyira szennyeződött, hogy felhabosodott víz folyt a medrekben.

A cél az volt, hogy a barlang aggteleki bejáratával szembeni területen a lefolyó esővízzel érkező mezőgazdasági eredetű szennyeződések és az erodált talaj először puffer tározókba jusson, az itt megtelepedett növényzet által részben feldolgozásra kerüljön és kiülepedjen, majd a víz a gátba épített terméskő szűrőkön keresztül, megtisztulva kerüljön a felszín alatti vízfolyásokba és a barlangba. A rendszer megépült és jelenleg is működik.” (Ezeket a tavakat a köznyelv ma is Buzetzky-tóként emlegeti.)

„Rögtön a nemzeti park kialakításának kezdetén találkoztunk egy sajátságos feladattal, a hucul ló magyarországi tenyésztésének megoldatlan kérdésével. Az 1970–80-as években a magyarországi nemzeti parkok voltak hivatottak arra, hogy felkarolják az ősi, magyar háziállatfajták megőrzésének ügyét. Így maradt fenn például a mára újra divatba jött szürkemarha és mangalica.

A hucul ló ügye a Fővárosi Állat- és Növénykerten keresztül jutott el hozzánk, ahol ennek az ősi kárpát-medencei lófajtának a háború utáni tenyésztését dr. Anghi Csaba, akkori főigazgató kezdeményezte. A hucul ló Magyarország egyetlen őshonos lófajtája.

Az első hucul állomány már 1986 telén megérkezett Jósvafőre, ahol a máig is működő tenyészet központi helyét a falu fölötti fennsíkon, a Gergés-lápán jelöltük ki. Az állomány 1987-ben kapta meg – kisebb ünnepség keretén belül – az állami törzstenyészet címet.”

„Végezetül kezdeményezésemre egy elhagyott buszmegálló épületéből, Jósvafő és Aggtelek között, kialakítottuk Assisi Szent Ferenc kápolnáját, mely a természet védőszentjének egyetlen emlékhelye védett természeti területen Magyarországon.”

Az Aggteleki-karszton töltött évek után Buzetzky Győző hazatért a Baja közelében lévő Gemencre, és közel másfél évtizeden keresztül ott tevékenykedett a természetvédelemért, a Duna–Dráva Nemzeti Park gemenci tájegységének vezetőjeként. 

A magyar természetvédelem létrehozásán és felvirágoztatásán fáradozott évtizedekig, az ifjúkorából jött természetszeretete összegződött a hivatalos tevékenységben is. 

Közben különös kalandok részese volt. Egy expedíció tagjaként végigvitorlázott a Tigris folyón, később barátaival Mongóliában vándorolt. 

Amikor nem a világot járta, akkor idehaza egy új fejlesztésű, szivar alakú léghajó utasaként repült, vagy a hazai szánhúzó kutyás sport megalapításán fáradozott. 1986-ban egy holland ismerősétől kapott három szibériai huskyt, amelyekkel megvalósíthatta terveit. Egyre többen figyeltek fel rá, egyre többen követték. Néhány évig a Magyar Szánhúzó Kutya Egyesület egyik képviselője volt. Húsz kutyája volt, versenyzett az Alpokban, a Mont Blanc csúcsain, Tirolban. 

Mostanában sem pihen. Természetvédelmet tanít a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Víztudományi Karán, tavasztól őszig pedig hajójára költözve a Dunán kapcsolódik ki. Máskor Bakonybélben, a „ranch”-en gondozza kedvenc hucul lovait, s amikor lehetőség van rá, a „bakonyi indiánokkal” szerveznek táborokat, Cseh Tamás emlékét is ápolva ezzel.

Az indián kalandok csupán játéknak tűnhetnek a kívülálló számára, de ha figyelembe vesszük, hogy az első tábor 1961-ben jött létre, és több mint 60 éve, azóta is tart, biztosak lehetünk benne, hogy ez játéknál sokkal több. Az akár több száz részvevővel szervezett táborok vezetője haláláig a közismert Cseh Tamás volt. A hatvanas években az állambiztonság is megfigyelte a bakonyi indiánokat, akik az 1850-es évek indián szokásai szerint éltek, eszközeiket fából, bőrből maguk készítették, és a meglepően autentikus életvitelük miatt jóval később még a Néprajzi Múzeum is kiállítást szentelt nekik. E csoport egyik oszlopos tagja Buzetzky Győző, akinek egy festőművész által tervezett és épített bakonybéli háza, a „ranch”, egy 19. századi vadnyugati kereskedőállomás korhű mása.

Legutóbb, szeptember 30-án a bajai Türr István Múzeumban nyílt egy kiállítás, amelynek egyik fő szervezője Buzetzky Győző volt.

Csépányi Balázzsal a Gergés-lápai hucul ménesnél

Az Aggteleki Nemzeti Parkot minden évben meglátogatja. Az Állatok Világnapja rendezvényre most sem egyedül érkezett, elkísérte régi jó barátja és harcostársa, a 75. születésnapját ünneplő Csépányi Balázs, a Fővárosi Állat-és Növénykert nyugalmazott gyűjteményi igazgatója, aki a magyarországi hucul tenyésztés szervezője és vezetője volt.

Volt kollégáinknak boldog születésnapot és jó egészséget kívánunk!

Felhasznált/idézett források: nol.hu, index.hu, Zöld Horizont, bajaihonpolgar.hu

Fotók: epa.hu – Karszt és Barlang 1985, Újvárosy Antal, Adamkó Péter, ANPI Archívum (2015-22)