Barlangi búvár mentés - 2002. - Rákóczi-barlang, Bódvarákó (Esztramos)

Ez az eset sok szempontból is egyedülálló volt a hazai természetvédelem, a barlangi mentés és búvárkodás történetében és egy eddig ismeretlen kihívás elé állította a hivatalos szerveket, hatóságokat is. A mentés megmozgatta az egész országot, rengeteg segítség, ötlet érkezett az ország minden részéből a problémák megoldásához.

Mivel nem volt kialakult gyakorlata annak, hogy egy ilyen veszélyhelyzetben és speciális területen ennyi állami-, önkormányzati- és társadalmi szervezet, bevont magánszemély segítők összehangoltan lássanak el mentési feladatot, ezért menet közben szerveződött rendszerré az együttműködés.

A mentés történetét ma is őrzi az internet, számos újságcikk, média riport született, de talán ami a legfontosabb, hogy a résztvevőknek a bajban kialakult barátsága máig is tart, beleértve a külföldről érkezett cseh és szlovák barlangkutatókat, barlangi búvárokat is. 

A mentésben résztvevőknek mind megvan a saját történetük arról az 5 napról, de ezek vége mindenkinél ugyanaz: a siker. Ami egyben azt is jelentette hogy az akkori információk szerint a világon harmadik alkalommal sikerült bajba került barlangi búvárt élve a felszínre hozni.  

A barlangi búvár balesetek szinte kivétel nélkül emberi hibára vezethetők vissza, és sajnos a mi esetünkben is ez történt. Egy elhibázott mozdulat miatt elvesztett vezetőkötél miatt jutott bajba a búvár, aki a korábban felkavart iszap miatt nulla látástávolságú vízben enélkül már nem találta meg a kivezető utat. A pozícióját elhagyva, a tisztább víz felé haladva végül is visszatért annak a kürtőnek a felső részébe, amit azelőtt már bejárt. Itt szerencséjére levegős volt a járat teteje, illetve ki is tudott szállni a vízből, ami sokat segített a túlélésben. A levegős járat egy zárt térben közel sem biztos hogy lélegezhető levegővel van kitöltve, így ebben is a szerencse segített. A barlangban a tisztább víz iránya általában a hegy belsejébe vezet - áramló víz esetében mindig - ami szintén halálos döntés lehet. De esetünkben szerencsére nem így történt.  

A keresés során a helyben lévő mentést biztosító búvárok nem találták meg az elveszett társukat. Miután az utolsó palack is üres lett, mindenki azt hitte hogy itt a vége a történetnek, menthetetlenné vált az eltűnt búvár. Szomorú csend lett a barlangban. Szerencsére… 

Ugyanis - ha halkan is - de meghallották az elveszett társuk kiabálását a hegy belsejéből, a repedéseken keresztül. Ekkor újraéledt a remény...

Az eltűnés észlelése után kiadott riasztást követően Miskolcról, Budapestről megérkeztek a barlangi mentők, és ahogy az értesítések célhoz értek jöttek a hivatalos szervek is. Az első keresési nap után már látszott, hogy nem lesz egyszerű dolog a mentés. Három napig tartott a búvár megtalálása, és még két napon át követte a felszínre hozatal korántsem egyszerű művelete. A megtaláláskor már nem volt jó állapotban a búvár. A víz alatti - búvár módszerrel történő - felszínre hozást elvetették, mivel az még a mentőbúvárokra is jelenthetett volna veszélyt az átláthatatlan vízben, amellett hogy az elveszett búvár sem volt merülő képes állapotban fizikailag. (Kb. 18 métert kellett volna először lemerülni, majd onnan feljebb és végig jönni a járatokon.)

Végül is egy ferde repedés oldotta meg a problémát… 

Annak mentén egy sajátos “barlangi” bontási technikával apránként egy 11,5 méter hosszú és kb. 1,0 méter magas és széles járatott robbantottak, amellyel elérték a célterületet. Így végül száraz lábbal sikerült kihozni a kollégát a szorult helyzetből.

Mintegy 300 ember vett részt a mentésben, ami látszólag soknak tűnik, de ha megvizsgáljuk a részleteket, akkor már árnyaltabb a kép. A mentés megállás nélkül, három műszakban folyt, három fő részre osztva. Barlangban végzett mentési munka (barlangi búvárok, biztosító személyzet, orvosok), a másik csapat végezte a technikai kiszolgálást a felszín és a barlang között. Pl. az eszközök, anyagok, ellátás szállítása. Azt is kevesen tudják, hogy folyamatosan kellett forró vizet vinni a vezetékes oxigénellátás biztosításához szükséges búvárpalackok reduktorainak melegítésére az elfagyás ellen. És persze a palackokat is sok más mellett… A harmadik csoport pedig a felszíni ellátást, irányítást végzők csoportja volt, rengeteg feladattal. Itt senki sem volt felesleges. Természetesen a váltásoknak pihenni is kellett. 5 nap hosszú idő. 

A mentések többsége rövid, egy napon belüli. Ami ennél hosszabb az már folyamatosan hozza az újabbnál újabb problémákat (létszám, ellátás, eszközök, anyagok, logisztika, pihenés… stb). Fáradtan ezt a munkát nem lehet biztonságosan végezni, sem a felszínen, sem a felszín alatt.

A sikeres mentés sokakat megmozgatott később is. Az azóta elhunyt Demján Sándor a mentés összes résztvevőjét meghívta a Mátrába, ahol a résztvevők így együtt utoljára ünnepelték meg azt a hatalmas tettet, amit közösen véghezvittek. Többen részesültek állami elismerésben is. 

Sajnos a résztvevők közül már többen nincsenek közöttük, így ez az írás állítson emléket nekik, helytállásuknak, és önzetlenségüknek. 

A mentés történetéről született egy könyv is, amely a talán a leghitelesebben foglalja össze a történteket. Az 160 oldalas, 12 ábrával és 74 színes fényképpel illusztrált - Adamkó Péter és Hegedűs Gyula által írt - 118 óra a barlang fogságában című könyv a mentés története mellett bemutatja a barlangot, annak környezetét, és kutatásának történetét. 

A barlangok megismerése száraz, vagy vízzel telített járat esetében nem mindig veszélytelen feladat. De az így megszerzett ismeretek nem csak a természetvédelem számára hoznak értékes információkat. Szerepük különösen felértékelődött, mióta hazánk területe - mely felszíni vizeinek 95 % a határon túlról érkezik - az időjárás változása miatt egyre inkább a száradás irányába mozdul el. A felszín alatti vizek megismerése, fontos azok ésszerű felhasználásának szabályozása miatt is.

Fotók: Fotók: Adamkó Péter, Vozák László, Rózsa Sándor

Képgaléria:

Egy ilyen repedés mellett kezdődött el a járat bontása

Útban a palack utánpótlás