ANPI RETRO: Fügedi Ubul: A Bogumil-féle neofázis — 1977.

Jól látható, hogy a drótot valamikor javították: történnie kellett ott valaminek, és ettől a toldott szakasz külön nevet kapott.

Az 1977-es Baradla-táborban sátraink följebb, közvetlenül a források mellett álltak. Fő tevékenységünkként bukógátakat építettük a barlangban a vízhozam mérésére. Az ilyen gát azért bukó, mert szabvány keresztmetszetű nyílásán a víz átbukik, és abból, hogy milyen magasan, egyszerű képlettel számítható a hozam.

Az egykori bukógát (Vid Gábor felv.)

Bogumil egy nappal utánunk érkezett, de ez nem lepett meg senkit: a meglepő az lett volna, ha egyszer valamit úgy csinál, mint mások. Sajátos megoldásai alighanem már nehéz gyermekkorában kialakultak. Apja ugyanis igen nagy ember volt: tanszékvezető a miskolci egyetemen. Annyira nagy és annyira fontos (két mellszobra is áll egyetemi folyosókon), hogy fiacskájának is ehhez kellett alkalmazkodnia. Nem múlathatta az időt afféle léhaságokkal, mint bandázás vagy játék. Nem sokat sajátított el az úgynevezett társas érintkezés szabályaiból, és ha problémája akadt, eszébe se jutott, hogy kérhetne akár segítséget. Majd ő megoldja! Talán lassabban, talán körülményesebben, de jó lesz az. Jellemző, hogy első önálló döntésével egy külföldi egyetemre jelentkezett, és mivel nagyon akarta, ki is jutott Moszkvába. Abban a rendszerben családjától ennél messzebb nem kerülhetett.

Ott megismert minket, játékfüggőket, és komoly gondba került. Megtanulta ugyan például a kanaszta szabályait, de öröme nem telt benne. Nemcsak nekünk vált a dolog enyhén kínossá, de maga is érezte, hogy nem jó ez így. Hogy kell az embernek olyan tevékenység, amit szeret. Elkezdett dolgokkal próbálkozni. Minden lehetséges szovjet szabályt megsértve elment alkalmi csoportokkal különféle helyekre — a Bogumil nevet viszont akkor kapta, amikor nyári szünetben magyar hegymászókhoz csatlakozott a Tátrában.

— Hogy hívnak? — kérdezték tőle, és ő megmondta a polgári nevét.

— Az nem jó. Kell legyen valami, ahogy hívni lehet.

— Mármint?

— Ami rád jellemző. Ami a tiéd. Mivel foglalkozol?

— Egyetemre járok.

— Hová?

— Moszkvába.

— Igen? Akkor valami jó szláv név kell. Legyél Bogumil!

Lett. Negyedik évfolyamon pedig már azt is tudta, mi az két dolog, amit ő az életben szeret: kaszálni és fát vágni. Meg is tanulta mindkettőt, de még hogy! Még hasznát is vette a tanultaknak: így vezette le a feszültséget, ha kellett. Márpedig az időnként felgyűlt benne, mint például akkor is, amikor jött hozzánk a táborba.

Felkészülésként maga elé húzta a vasúti menetrendet, és rákeresett a Jósvafő kifejezésre. Meg is találta Jósvafő–Aggtelek vasútállomást a tornanádaskai vonalon. Nagyszerű, eszerint ott van Aggtelek és Jósvafő a környéken!

Vett magának jegyet az aznapi utolsó vonatra, meg is érkezett éjjel háromnegyed egykor. Az állomásépület előtt üres parkoló, az út túloldalán egy-két ismeretlen rendeltetésű épület, teljes sötét. A busz menetrendjéből megtudta, hogy az utolsó már két órája elment, a tíz perc múlva esedékes bányászbuszról pedig még csak nem is hallott soha. Nekiindult hát gyalog — elvégre itt van Jósvafő meg Aggtelek a környéken!

Egy kilométer múlva útkereszteződéshez ért, és a balra mutató tábláról megtudta, hogy arra van Aggtelek — arra ment hát ő is. Még két kilométer, és házak tünedeztek elő a sötétből. Rávilágított előttük a hosszú táblára, de a felirat igencsak rövid volt: Szin. Ez némileg elkedvetlenítette, de mivel semmiféle elágazás nem volt odáig, tudta, hogy itt kell továbbmennie. Megacélozta lelkét, és ment.

Arra az acélozásra igencsak szüksége lett, mert — más éjszakai mulatságuk nem lévén — hamarosan köré gyűltek a falu kutyái, hogy vetélkedve ugatoljanak, ahogy a torkukon kifér. Vonítottak, acsarogtak-vicsorogtak, csattogtatták a fogukat, szóval minden lehetséges módon ellátták kutya kötelességüket — és Szin hosszú falu.

Előbb-utóbb azért vége lett, és Bogumil maga maradt az országúton. Vagy három kilométer múltán, mire úgy-ahogy rendbeszedte tépázott idegeit, ismét házak sziluettjei rajzolódtak ki a sötétben, és a hosszú táblára világítva azt olvashatta, hogy: Szinpetri.

No, ez már kimondottan rosszul esett. A kutyák persze itt is köré gyűltek, ugatoltak, vonítottak, acsarogtak-vicsorogtak, csattogtatták a fogukat és egyéb módokon is kellemetlenkedtek. De előbb-utóbb elfogyott ez a falu is, elmaradoztak ezek a kutyák is. Ekkor aztán volt vagy hat kilométere arra, hogy a kutyák helyett a kétség kezdje el mardosni: tényleg erre kell-e menni? Mintha arról lett volna szó, hogy Jósvafő meg Aggtelek ott van a környéken!

Jócskán elmúlt három óra, mire harmadszor is házak tünedeztek elő, és a hosszú táblán az állt, hogy: Jósvafő.

Jósvafő!!!

Na jó, de hol a tábor? Végigjárta a falu utcáit (Jósvafőn mellékutcák is vannak rendesen), de semmi más eredményt nem ért el, mint hogy a legeldugottabb zugokból is maga köré gyűjtötte a kutyákat — ugatolás, vonítás, acsarkodás-vicsorgás, fogcsattogtatás mint rendesen, csak a létszám nőtt. A legutolsó kis sikátorral is végezve szomorú szívvel megindult fölfelé a völgyben, amerre a barlangot sejtette. Remélte, hogy ott leszünk valahol a falu és a barlang között.

A Tengerszem-tó gátja és a gátház (Tuka Katalin felvétele)

És igen!!! Így hát hajnali négykor a szélső sátorban alvók arra ébredtek, hogy egy szakállal keretezett szemüveg mögül valami végsőkig elcsigázott szempár pillog rájuk, és egy ismeretlen hang azt motyogja:

— Szevasztok, Bogumil vagyok. Hol lehet itt aludni?

Elhajtották a raktársátorba gyorsan-gyorsan, és visszafeküdtek, mert hát aludni ugye nekik is kell…

Bogumil durván négy óra múlva arra ébredt a raktárban, hogy ez után az éjszaka után neki most kompenzálnia kell. Odaballagott hát a tábortűzhöz, és megérdeklődte a táborügyeletestől, hogy lehet-e itt valahol kaszálni.

— Nem, azt nem lehet — világosította fel az ügyeletes, és kicsit bizonytalanul érezte magát, mint Bogumillal beszélgetve oly sokan mások is.

— És fát vágni lehet-e?

— Hohó! Azt lehet!

Fő tevékenységünk mellett ugyanis egyéb módokon is hozzá kívántunk járulni a tudomány fejlődéséhez — egyebek közt a Jósva egyik kanyarjának átvágásával. Komoly tudós fejek ugyanis rájöttek: nem jó, hogy a patak kanyarból folyik rá a bukóra, mert emiatt kimozdul középről a sodorvonal, és pontatlan lesz a mérés. Az, hogy focilabdánál nagyobb görgetegek hányódtak végig a gát hosszában, nem zavart senkit. Hát belepottyantak, ez van. De a medret ki kell egyenesíteni, mert a tudományban fő a pontosság. Leballagtunk hát vagy tucatnyian, kijelöltük az új nyomvonalat, és nekiláttunk a növényzet irtásának. Az aprajával kezdtük, és lapos oldalpillantásokkal méregettük, kikre marad a két balta, hogy nekigyürkőzzenek a fáknak. Persze a kisebbekkel kezdve. De már az utolsó előttit is vágta valaki, amikor befutott Bogumil.

Az átvágott szakasz a Cseh-csatorna nevet kapta, mert a nagyját a táborban vendégeskedő cseh barlangászok ásták ki (Vid Gábor felv.)

Körbehordozta zaklatott pillantását, és minden lacafaca nélkül megérdeklődte: Itt lehet-e fát vágni?

— Itt hát — mondtuk, ha netán nem vette volna észre.

— Adjatok egy baltát!

Naná, hogy adtak neki — és Bogumil nekilátott.

Egy csoda volt pusztán nézni is, ahogy ez az ember a fát vágta. Piff-paff, piff-putt, sehol egy fölösleges mozdulat, sehol egy félrecsúszott suhintás. Pár perc alatt befogta a másik tüsténkedőt, pedig jókora hendikeppel indult és az ő fája nagyobb is volt. Gyakorlatilag egyszerre végeztek, de a másik fickó még odasújtott utoljára. A törzs sóhajtott egyet, megereszkedett, a sudár megstuccolta a távvezetéket, és keresztbe feküdt a víz fölött.

Egy emberként ordítottunk fel:

— Bogumil! Neeee!!!

De Bogumil lendületben volt. Keményen odacsapott még egyet, és az ő fája is megereszkedett. Nem sokat, csak amíg rá nem feküdt a villanydrótra. Ott aztán lángra lobbant. Spricceltünk szanaszét, ahogy csak bírtunk. Jól tettük, mert pár másodperc múlva a vezeték elszakadt, és az egyik drótvég a patak mellé csapott le (föntebb a Tengerszem-tóban fürdött vagy egy tucat ember).

Kazincbarcikától Perkupáig csak tíz percig nem volt áram. De Perkupától a határig további két és fél órán át. Néhányan ottmaradtunk a drót mellett, és üvöltöttünk a turistáknak, hogy kerüljék a környéket a domboldalon — mert az automata tízpercenként visszakapcsolt, és akkor nagy sistergés kezdődött. Vagy tíz centi mélyen kiégett a föld, és arasznyi, félig elszenesedett lótetűk fordultak ki belőle — jobb volt másfelé menni.

A többiek rohantak vissza a táborba lámpákért, aztán pedig a barlangba, mert a turistákat ki kellett hozni. Vasárnap délelőtt volt; négy csoport rekedt bent. A Tengerszem szálló előcsarnokában kiolvadt a fagylaltgép, és az olvadt massza lágy hullámokban hömpölygött a bejárat felé. Bosszúból a szálló felmondta a velünk kötött élelmezési megállapodást. Attól fogva lent ettünk a faluban Philippinél — olcsóbban, többet és jobbat.

A bukótorony és a vízmű védterülete (Vid Gábor felv.)