ANPI RETRO - Fügedi Ubul: Ősember (1978)

Az 1977-es Baradla-táborban építettük a barlangi bukógátakat az egyes ágakból befolyó víz hozamának mérésére. Mára egy sincs meg közülük, mert a víz alatti betonozáshoz olyan szakértelem kell, amelynek nem voltunk birtokában. A víznek idővel sikerült átjutnia a betonon.

Akkor azonban ezt még nem tudtuk. Azt viszont igen, hogy a Styxben épített gátat (közvetlenül azelőtt, hogy a Hangverseny-terembe érne) nem sikerült a táborban befejezni. Úgyhogy néhányszor vissza kellett menni utómunkálatokra. Ezekben szakképesítésem hiányának megfelelően többedmagammal anyagmozgatóként vettem részt: hordtam a szakmunkások keze alá a cementet, a kavicsot meg amit kellett. Közben pedig nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen szorgalmatosan járulok hozzá a bukó és vele a magyar tudomány építéséhez.

Szabad szombat még nem volt, de szombatonként csak fél napot kellett dolgozni, tehát ha az utolsó félórát ellógtuk, elmehettünk a kétórás vonattal. Esti munka ugyan már nem fért a napba, de egy kis éjszakai barlangi csónakázás még igen. Hogy ezek után másnap délelőtt csináljunk valamit, és délután már menjünk is haza — bizony nem volt túl hatékony.

A munka jobb szervezése érdekében úgy döntöttünk néhányan, hogy hozzácsapjuk a hétvégéhez a hétfőt. Kivettünk egy-egy nap szabadságot, amivel teljes nappá fejlesztettük a vasárnapot — és akkor ott volt még ugye a hétfő délelőtt. Nekiveselkedtünk a melónak, aminek éppen a cipekedős részét jelentősen könnyítette, hogy a Styx-ág bejárati szakaszába nemcsak a Hangverseny-terem felől lehet bejutni a combig érő vízben, hanem a Tigris-teremből is le lehet sétálni száraz lábbal (a "száraz" a szokásos idézőjelben értendő). Állt a teremben néhány évekkel azelőtt ottfelejtett csille, azokban felhalmoztuk a cuccot, és kezdtük apránként lecipelgetni.

Arra azért vigyázni kellett, hogy a turistákkal ne fussunk össze. Nem szerette a barlang igazgatósága, ha megláttak minket a sáros ruháinkban. Amikor jött a csoport, lehúzódtunk a járatba vagy kövek mögé bújtunk — kinek hogyan sikeredett. Az egyik ilyen alkalommal egy csillébe ugrottam be nagy hirtelen. Amire nem készültem fel lélekben, az az volt, hogy így meg kellett hallgatnom a túravezető mondókáját. Márpedig az nem arról szól, hogy miért keletkezik a barlang meg benne a cseppkő és hogyan, hanem arról, hogy melyik cseppkövet minek nevezték el nálam lényegesen fantáziadúsabb emberek, és milyen nézetből sikerülhet azt a formát belélátni (írtam már, hogy nem vagyok vizuális). Szóval, a csille fenekén kucorogva megtudtam, hol van a terem nevét adó Tigris és még sok más érdekesség, és nőttön nőtt bennem a feszültség. Ezután a csillém mögötti rész képződményei kerültek sorra:

— Ott látható az ősember a torzonborz fejével és a nagy szakállával — és ekkor hirtelen ötlettől áthatva kiemelkedtem a csilléből.

Kitört a vidámság. Amikor estefelé, dolgunk végeztén kiballagtunk, a pénztáros már azzal kurjantott oda, hogy:

— Áááá, szóval maga az az ősember? — Utána néhány évig így hívtak az alkalmazottak.